“Egy kis alföldi falu határában, nem messze a Maros folyótól áll ez az embermagasságú kőkereszt, amely, ha egy kissé megsérülve is, de szembeszegült az évszázadokkal és az emberi akarattal. Kunkereztnek nevezi a néphagyomány. A titokzatos keresztet olyasfajta kőből készítette az ismeretlen kőfaragó, amely a történelmi Magyarország területén nem volt található, és felállítása a középkorra datálható ” – olvassuk a fülszövegben. Ez a kereszt adta a regény ötletét, amely II. András korába kalauzolja az olvasót.
II. András (uralkodott 1205-1235) 1217-1218 között vezette az V. keresztes hadjáratot a Szentföldre. Nem sikerült bevennie Jeurzsálemet, így 1218-ban hazaindult Magyarországra. (A sikertelenség ellenére ettől kezdve a jeruzsálem királya címet is használta).

Rozsnyai János “minden ízében és szavában hiteles” műve a nemesség hadjáratra való készülődésével indul: Makó bán, a Maros menti falvak ura kegyetlenül elveszi a parasztok terményét, mert “kell az élés” a hadjáratra. A fosztogatásban részt vesz Ketel, az egykori jobbágy fia, aki ma már várjobbágy, a földesúr katonája. Mivel nem kapja meg a terményt, megöli az öreg Ekést, lányát, Kalárist pedig megbecsteleníti. Lelkiismerete feltámad, és beáll a keresztesek közé, annak ellenére, hogy ükapja még táltos volt, s ő maga is inkább Tengrihez, mint Keresztúrhoz (Jézus Krisztushoz) imádkozik. Apja révén besenyő származású is, ezt pedig, csak úgy, mint hitét és a rovásírásban való jártasságát, kénytelen az út során rejtegetni. Jeruzsálembe indul tehát Makó bánnal, de oda soha nem ér el, sem ő, sem a sereg. Út közben sok-sok kalandot él át, szerelemre talál, többszörös farkas-és besenyőtámadás éri, örökbefogadó apára lel. Többet azonban hadd ne áruljak el most a sorsáról.

A regény cselekménye rendkívül fordulatos, a szerző végig fenntartja a feszültséget és az olvasó érdeklődését. Az eseményeket szinte filmszerűen ábrázolja, a képei vászonra kívánkoznak. A filmmel rokonítják a regényt az éles váltások is – mintha snittek lennének. Jó példa erre az alábbi jelenetsor:
“Eszébe jutott Vadász, akire nagyon régen gondolt.Elfacsarodott a szíve. Érezte, hogy szereti a férfit, aki fiaként vigyázott rá kalandjaik során. Hiányzott bölcsessége, ami Bölényre emlékeztette. Tudta, hogy csodálatos barátokat, nagy szerelmet, sok kínt, harcot, győzelmet hozott neki ez a keresztes hadjárat, aminek nem sok köze volt a kereszthez. Amiért jött, a sok marhát, gazdagságot nem adta meg neki!
- Dehogynem – kiáltott föl hirtelen. – A ládikó kincse! Felrémlett előtte a tömény arany csillogása, de azonnal le is lohadt hirtelen jött boldogsága. Ocsmánynak érzett betegsége, Zubeida elvesztése a kincset sárga, gonosz fénybe burkolta.
- Tehetetlen voltam Ármán átkával szemben – motyogta Ketel.
Révetegen botorkált tovább, fáradtnak érezte magát. Elhatározta, kicsit leül valamelyik fa tövébe, majd csak azután folytatja útját. Ekképpen is cselekedett. Hátrabillentette fejét az öles fa mohos oldalának…
Aztán hirtelen mély csend ereszkedett a hegyoldalra. Szinte verte az alvó fiú dobhártyáját. Fölébredt, és körülnézett, de nem észlelt semmi veszélyt, pusztán a kócoló fuvallat szűnt meg. Semmi nem borzolta az örökzöld fák ágait.
Ketel feltápászkodott, és keresni kezdte a barlang öblös száját.”

Majd a következő “képen” a besenyőkkel küzdő kereszteseket látjuk:

” Lassan csitulni kezdett a sűrű nyílzápor, és Vad egy szikladomborulat alá húzódva marcangolta az agyát, hogyan tovább! Milyen harci technikát kellene kiötölni, amely megmenti a sereget a pusztulástól. Mit mond András úrnak, ha felelősségre vonja, hogyan tud elszámolni a rengeteg halottal, sebesülttel? Mit tenne most a nagyapja?”

A szereplők fegyverzetének, életmódjának, életkörülményeinek meggyőző ábrázolása mögött a néprajzkutató szerző több éves felkészülése rejlik. Lássuk például, hogyan védekeztek az eső ellen a katonák
” – Íjkat! – vágódott közéjük a vezényszó.
Nem kellett magyarázni Vadásznak sem, hogy miért hangzott el az utasítás. Ösztönösen markolta íját, és ellenőrizte, nincs-e fölhúrozva. Tudta, hogy az eső az íjászok gyilkos ellensége, amely ellazítja az ideget, ezáltal megfosztja őket fegyverüktől.
A csöppek közé mostmár jégdarabok is vegyültek. A vihar belevágott az erdőbe is. A harcosok kis bőrdarabokat vettek elő tarsolyaikból, amelyekbe vékony szíj volt fűzve, és paripáik fejére hurkolták úgy, hogy védjék az állatok szemét a sérülésektől. Így a jég nem tudott kárt tenni a kényes arab lovakban. Ezt a kis eszközt a füves puszták népei, egykor Hétmagyar is használták, de ismerték az arabok is”.

Meggyőző és lélektanilag teljesen hiteles, ahogyan a kereszténység korai időszakában az ősvallásról való áttérés – áttérítés nehézségeit ábrázolja Rozsnyai. Nem mulasztja el láttatni azt a belső folyamatot, ahogyan az ősi hit elemei az új vallással keverednek az emberek lelkében. Maga Ketel szintén átéli ezt:

” Három lovas állt a fák erjtekében, és az előttük elterülő szépen művelt szántót figyelte… Hegyes, prémmel szegett bőrsipkáik télen a hidegtől, nyáron a tüzes Gönüztől óvták őket… Föl sem tűnt Ketelnek, hogy őket fülelve, önkéntelenül is Gönüznek nevezte a napot. Kicsiny korában ugyanis sokat volt besenyeg eredetét sohasem tagadó dédapjával, Csögöddel. Az öregre sokat mondták, hogy tudó ember, táltos, még ha szeredás hitben nevelkedett is. Sűrűn keverte a vallásokat. Sok mindent vett át a magyar ősvallásból, a táltos hitből. Így hallotta a kisfiú Gönüz, Tengri, Ármán és Ukkó nevét is, akit a csuhások Boldogasszonynak neveztek”.

Ugyanakor hazatérve keresztet állít Makó úr birtokán: ” Fohászomban megfogadtam a Kersztúr előtt, hogy hazatértünk emlékére e keresztet a te engedélyeddel neki fölállíttatom” – mondaj gazdájának.

A szereplők nevei – Ketel, Vad, Vadász, Ibolya és a táltosok Csögöd, Bököny, Szák, Szecsőd, szintén korabeli névadási szokásokat idéznek.

Mikor és hogyan találja meg igazi hivatását, és mi lesz a keresztes had sorsa, azt megtudhatja, aki elolvassa ezt a sodró lendületű, történelmi hűséggel megírt történetet. Ajánlom a keresztes hadjáratok korával tanulmányaik során foglalkozó középiskolásoknak éppúgy, mint a történelmi regényeket kedvelő felnőtteknek.

A szerzőről:
Rozsnyai János 1955-ben született. Makón él, foglalkozására nézve nyugalmazott történelemtanár és néprajzkutató. Ez az első regénye.

Rónai Mónika