A Szent Jakab zarándokút – ismertebb nevén az El Camino – napjainkban reneszánszát éli. Egyre többen járják végig a középkor egyik fontos zarándokútját Santiago de Composteláig – nem csak vallásos emberek, hanem olyanok is, akik önmagukat vagy életük értelmét keresik.
A könyv szerzője, Demeter D. Zoltán is inkább racionális, mint spirituális embernek vallja magát, aki az életben mindenre ésszerű magyarázatot szeretne találni, az egyházzal, mint intézménnyel pedig kifejezetten ellentmondásos viszonyban van. Mégsem istentagadó, sőt Istent így nevezi: Barátom. Az útra azért indulnak el feleségével, Máriával, hogy hálát adjanak eddigi életükért.
Utazásuk 2012 márciusának végén Saint Jean Pied Du Port-ból indul, hogy a Francia Útnak nevezett útvonalon megtegyék a 800 km-es távolságot a végcélig, Santiago de Composteláig. Kereken 30 napos, gyalogos zarándoklatuk fizikai és szellemi tapasztalatairól szól ez a könyv. Megismerhetjük belőle a döntés indítékát éppúgy, mit a Szent Jakab út rövid történetét és a rendkívüli vállalkozásra való fizikai felkészülés módját – hiszen egy ekkora kihívás előtt ez is elengedhetetlen. Megtudjuk például, hogy az indulás előtti utolsó öt hónapot gyalogtúrákkal töltötték, a vége felé könyvekkel megpakolt hátizsákkal, mivel a zarándok mindent a hátán visz.
Ami az okot illeti, vallási indíttatásnál erősebb a szerzőnek az a vágya, hogy tisztázza: kicsoda ő és mi a szerepe a világban?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ útja során, miközben sok más zarándokkal találkozik. Mindegyiküknek ugyanazt a kérdést teszi fel, amit önmagának is: miért indultak útnak? A válaszokból legtöbbször tragikus sorsok, szívszorító történetek bontakoznak ki. Több dolog is összeköti azonban a különböző világnézetű és különböző okból zarándokoló embereket: mindegyikük választ keres kínzó kérdéseire, vagy megnyugvást egy trauma után. Közös az összetartozás, egymás iránti jóindulat, gyakran megnyilvánuló szeretet érzése is. Ennek egyik jele, hogy az úton mindenki tegeződik, korra és nemre való tekintet nélkül, és gyakran akkor is szóba elegyednek egymással, ha ehhez nyelvi akadályokat kell leküzdeniük. Sokukkal csak rövid egy-két napot töltenek együtt, mégis szinte testvéri szeretetben válnak el, tudván, hogy többé valószínűleg nem találkoznak. A mindegyikükben meglévő igény a spirituális tapasztalatok iránt, és az zarándoklat hatalmas fizikai nehézségei hozzák ilyen közel egymáshoz a résztvevőket.
Mert bizony, fizikai megpróbáltatásokból is bőven kijut a zarándokoknak. A terep sokszor igen nehéz, és ehhez jönnek még az időjárás viszontagságai:
„A nyílegyenes, köves út kilométereken át követi párhuzamosan az országutat, félóránként, óránként kisebb helységeken mentünk keresztül. Nehéz, fárasztó és egyhangú. A nehézséget fokozta, hogy mire Revenga de Campos-ba értünk, úgy felerősödött a szél, hogy ha előredőltünk teljes súlyunkkal, akkor sem estünk orra. A nyugati horizonton pedig vészjósló sötét felhők jelentek meg. Nem kellett sokáig várni, mert percek alatt csuromvizesek lettünk, ránk szakadt az ég.
Megállapítottam, hogy ma délelőtt Spanyolországban megszűnt a gravitáció. Semmi nem esett a földre – mármint a jeges eső, – hanem vízszintesen, egyenesen az arcunkba csapott. Az összes szélmalom megállt, mert az Ibériai félsziget minden szele az El Camino-n fújt. Az eső, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is állt. A szél azonban maradt, ennek volt egy nagy előnye, mert egy újabb óra elteltével már meg is száradtunk. Örömünk korainak bizonyult.
Két helység között, ahol esélyünk sem volt valahova behúzódni, elkapott egy második, még keményebb vihar. Szemmel látható volt, hogyan közeledik felénk az eső. Mint egy nagy, égi seprű, maga előtt sepert mindent. Mentő ötletem támadt. Leültünk az árokszélre, a ponchóra, úgy, hogy átkaroltuk a térdünket, felsőtesttel ráhajolva, a kapucnit előrehúztuk, belülről megtartva a két kezünkkel. Olyanok voltunk, mint két, óriási nagy piros gomba. Néha kikukucskáltunk alóla, és csak azon csodálkoztam, hogy senki sem követi az általam zseniálisnak titulált ötletem. Úgy küzdöttek sorstársaink a viharral, hogy nézni is rossz volt. Majdnem egy félórát töltöttünk így a kényszermenhelyen, de megúsztuk, teljesen száraz ruhával, és ami még fontosabb, száraz bakanccsal folytattuk az utat.”
A vándorlás földrajzi leírását a szerző elmélkedései és különös álmairól való beszámolói szakítják meg. Álmában a Névtelen jelenik meg, aki az út folytatására biztatja, amikor már feladná, s később is egyfajta lelki vezetővé válik. Ugyanígy a Mester és Carlos is. Álom és valóság helyenként összemosódni látszik. Valóban találó a kötet alcíme: a rejtélyek árnyékában.
Sok nehéz és boldog pillanat után végül megérkeznek úti céljukhoz, Santiago de Compostelába. Az író végül így összegzi tapasztalatait: „Ezek után, ha valaki azt hiszi kijelentem, hogy megvilágosodtam, téved. Felelőtlen és öntelt kijelentés lenne. A megvilágosodáshoz vezető út hosszú, és nem mindenkinek adatik meg. Azonban azt nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem – és ezt őszintén így is érzem – megváltoztam.
Megváltozott a gondolkodásmódom. A gyakran szkeptikus, műszaki hajlamú, örök igazolást, magyarázatot kereső emberből váltam talán egy kissé spirituális beállítottságúvá.
Megtanultam uralkodni a negatív gondolatok felett, egyszerűen elnyomni őket.
Megtanultam, hogy mielőtt bármit kimondok, vagy bármit teszek, egyeztetem a belső énemmel, és elmondhatom, hogy ez nagyon jó érzés…
Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy egy kicsit bölcsebb lettem, mert szerintem a bölcsesség egy olyan tudatállapot, amelyik belülről fakad, és tükrözi azt a nyugalmat, melyet nekem az út megtétele ajándékozott.”
Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akiket – mint engem is – lenyűgöznek a nagy emberi teljesítmények, akik érdeklődnek a nem mindennapi emberi sorsok iránt, akik fogékonyak a spirituális élményekre, valamint azoknak is, akik esetleg egy hasonló út megtételét fontolgatják, mert a könyvből sok hasznos, gyakorlati tanácsot kaphatnak a felkészüléshez.
Néhány szó a szerzőről:
Demeter D. Zoltán 1945-ben született Kolozsvárott. A Brassai Sámuel Unitárius Gimnáziumban érettségizett, majd elektronikai technikumot végzett Bukarestben. Édesapja a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója volt, aki a legeldugottabb magyar falvakba is igyekezett eljuttatni a magyar kultúrát.
A család többször próbált itthon letelepedni, de az anyaország nem fogadta be őket, ezért végül kalandos körülmények között Németországba disszidáltak – ezt a nehéz, sorsfordító időszakot A szabadság ára c. regényében örökíti meg. (Innen ered nevének másik változata: Dieter Demeter Zoltán).
Az író 2006-ig a Seydelmann AG főmérnökeként dolgozott. Azóta nyugdíjas, ideje nagy részét gönyüi családi házukban tölti.

Rónai Mónika