William Napier: Attila - A harmadik kötet borítója

A The Times kritikusa az alábbi véleményt írta a trilógiáról:

Aki azt hiszi, hogy nem szereti a történelmi regényeket, az nem olvasta még William Napiert.

Én pedig azt sajnálom,hogy nem magyar író írta meg ezt a nagyszerű regényt.

Nekem, miközben olvastam, azért eszembe jutott Gárdonyi Géza “A láthatatlan ember” című halhatatlan regénye Attiláról… Annál is inkább, mivel Napier regényét Priscus írnok meséli el, mint narrátor és mint olyan személy, aki végigélte a történteket.

Nagyon szimpatikus, ahogyan a szerző mindhárom kötet elején felsorolja a fontosabb szereplőket, külön megjelölve azokat, akik valóban éltek. Az első kötet alcíme után a mottó: “A világvége kelet felől közeledik”. A második kötet mottója: “Jönnek a hunok”, a harmadik kötet címe pedig “A végitélet” — nos, itt már nincs mottó. Önmagáért beszél a cím.

Napier lenyűgöző stílusban – nagyon jó a fordítás is – írja meg a hun király életét és legendáját. Nagyszerűen egyensúlyoz a történelmi tények – fennmaradt írások alapján – és a regényes fantázia között. Ugyanilyen nagyszerűen váltogatja a valóban élt történelmi személyek és a kitalált, de az olvasó által valóságosnak elképzelhető személyek kitalált és valóságos kalandjait.

Természetesen minden Rómából indul el, ahol Attila gyermekéveit fejedelmi túszként élte meg. Ő a Farkaskölyök, aki saját erejéből megszökik és képes arra, hogy egy birodalmi hadsereg üldőzése ellenére visszajusson hazájába, a végtelen sztyeppére. A második kötetben Attila már birodalmat épít. Egyetlen célt lát maga előtt: hadseregének képesnek kell lennie arra, hogy a gyűlölt Római Birodalmat elpusztítsa. Akaratereje, egyéniségének elsöprő izzása magával ragadja a nomád népeket és képes kiépíteni a rómaiakkal egyenrangú, hatalmas birodalmat. Ütőképes hadsereget állít.

Az író Attila szájába adja az alábbi szavakat:

Az élet életet szül. Az erő újabb erőt. Bárcsak az embereknek lenne bátorságuk igazán élni! Akkor senki sem hibázna, és bár volna halál, nem éreznénk az elmúlás bánatát. Csak a hősiesség számítana, a nemesség, a világ dicsősége — mely valójában az álmok világa, mert így akarta a Mindenség Atyja. Életet adott nekünk, hogy megtanuljunk élni. Nem tanultunk meg. [...] A Krisztus előtt élt görögök értették mindezt, és történeteik szomorúan és csodával telve zengtek. Mert egy nagy nép a saját bánata történeteit is megbecsüli…

A harmadik kötet pedig már a végítélet. Végítélete Attilának, Isten Ostorának, a hunnak, és végítélete Aetiusnak, a rómainak, a kiváló hadvezérnek, “az utolsó rómainak”. Végítélete a Római Birodalomnak és a hunok birodalmának is. A catalaunumi mező egyként temetője lett a férfinak, aki el akarta pusztítani a világot és a másik férfinak, aki kész volt a végső harcra is, azért, hogy megmentse a pusztulástól világát.

De élt Attila és

[s]oha többé nem ül bíborba öltözött császár Róma trónján, vagy napernyő alatt a Capitoliumon… Az apák sem viszik többé fiaikat a Palatinus fenyvesekkel borított tetejére… A Forumon, ahol egykor Cicero mondott beszédet, most vadmacskák laknak…

Hic finis Historiae Prisci Panii, Anno Domini 488.

Tircsné dr Propper Valéria

A könyvet keresse a könyvtár online Katalógusában, vagy személyesen a Petőfi Sándor Könyvtárban.