A Petőfi Sándor Könyvtárban, 2011. november 14-én Dr Hidán Csaba, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa tartott előadást “Őseinkről napjainkban — A honfoglaló magyarok fegyverzete, öltözete és harcmodora” címmel.

Dr Hidán Csaba tanár úr Kolozsváron született, régész-történész, harcművész oktató, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola oktatója, aki már közel 20 éve foglalkozik a nomád magyar harcmodorral és harcművészettel. Nomád harcművész táborokat indít, ahol oktatja is a fiatalságot. Az Ezüst Nyíl tanfolyam tevékenységét például az alábbi Vörösmarty idézettel vezette be:

A lelkes eljár ősei sírjához
És a régi lángnál gyújt új szövétneket

A Petőfi Sándor Könyvtárban megtartott előadás után a könyvtár rendezvény-emlékkönyvébe az alábbi régi nomád mondást írta be az előadó:

A bátor egyszer hal meg, a gyáva sokszor.

A magyarságnak rendkívül erős katonai hadszervezete volt. Írásos emlékek is fennmaradtak e tényről, hiszen Bölcs Leó bizánci császár krónikása említi a magyarokat, és “A mongolok titkos története” – amely egyébként valójában Dzsingisz kán életírása – például arról ír, hogy a harcosok béke idejében nagyszabású vadászatokat tartanak és itt gyakorolják a hadmozdulatokat. És így volt ez nomád őseinknél is.

Bölcs Leó krónikájában a következőket olvashatjuk:

“…szólni fogunk a türkök szervezetéről és hadrendjéről, mely keveset vagy mit sem különbözik a bolgárokétól: hogy férfiakban gazdag és szabad ez a nép, egyéb pompát és bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék a maga ellenségeivel szemben. Ez a nép tehát, amely egy fő alatt áll, feljebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért, s nem szeretet, hanem félelem tartja őt féken: a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal, és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel…”

Hidán Csaba tanár úr teljesen autentikus ruhába öltözött be, és ahogy magyarázta nomád őseink ruházatát, úgy vette fel egymás után a ruhadarabokat és mutatta meg viselésük fogásait. Előadása során felvette nomád őseink fegyverzetét is. Bemutatta azokat a mozdulatokat, melyek segítségével használták is fegyvereiket őseink.

Ibn Rószteh a 930 körüli időkből a következőket írja az ősmagyarokról:

“A magyar pedig a türkök egyik fajtája. Főnökük 20000 lovassal vonul ki.”

Más források szerint a honfoglalás korát megelőző időkben őseink 60000, sőt, akár 100000 lovast tudtak csatába küldeni.

Az biztos, hogy a nyílzáporral elborított ellenség tehetetlen volt a távolról nyilazó harcosokkal szemben. A kalandozó magyarok is ennek a harcmodornak köszönhetően arattak oly sok győzelmet. Az íjak felajzásához roppant nagy erő kellett, ennek az íjnak csupán egy “ellensége” volt — méghozzá az eső. Ha az íj megázott, felmondta a szolgálatot.

Az előadáson készült fotókat a képre kattintva tekintheti meg

A távoli nyílzápor rendkívül hatásos volt, hiszen megbontotta az ellenség hadsorait. A kavarodásban aztán zászlójelekkel irányították a hadmozdulatokat és a hadi cseleket. Jellegzetes nomád harci fogás volt a kavarodásból történő színlelt megfutamodás, majd az ebből kialakult híres hátrafelé nyilazás “művészete”.

Maszudi Bagdadban született földrajztudós írja:

“Amikor megvirradt, a besenyő király sok lovasosztagot rendelt a jobbszárny mellé, mindegyik osztag 1000 lovast számlált, ugyanígy a balszárny mellé is. Mikor aztán felsorakoztak a csatasorok, a jobbszárny lovasosztagai a bizánciak derékhadára törtek, és nyílzáport zúdítottak rá, miközben odáig jutottak, ahonnan a jobbszárny lovasosztagai kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt, a lovasosztagok pedig forogtak, mint a malomkerék…”

Az íj félelmetes fegyver volt. A rémült nyugati-keresztény népek bizony imáikban könyörögtek az égiekhez védelemért. Szintén Maszudi írja: aztán a “közelharcban előkerültek a kardok is. Elsötétült a látóhatár, és sűrűn hangzott a lovasok kiáltása.”

A nyugati seregek általában csupa jól képzett, egyéni becsvágytól fűtött harcosból álltak, akik nehezen engedelmeskedtek parancsnokuknak. Hideget, megpróbáltatást nehezen tűrtek. A honfoglaló ősök serege ennek pont az ellenkezője volt. Fegyelmezett, a parancsnak feltétlenül engedelmeskedő, harcedzett harcosok serege, akik fáradhatatlanok voltak a harcban.

Azért sajnos az is előfordult, hogy őseinknek vert seregként kellett hazatérniük.

“Megesett pedig Taksony idejében, hogy a magyarok serege Gallia felé szállt föl zsákmányok szerzéséért. Mikor ezek hazatérőben átkelve a Rajnán, három részre oszlottak, kettő becsület nélkül (azaz vereséggel) egy becsülettel szállott le Magyarországba.”

Őseink szenvedélyes vadászok voltak. Ez a szenvedély apáról fiúra szállt. Hérodotosz írja, hogy: “a hadirendben álló szkíta hadrend egy pillanat alatt fölbomlott, amikor egy nyúl futott el a hadsorok előtt, mert mindenki üldözőbe vette a fülest…”.

Múltunknak az a része, amely fennmaradt akár írásban, akár rajzokban, vagy épp ötvösremekek formájában, nem keresi a hősiességet, mert maga hősies. Nem keresi a mindig győző hamis ábrándját, mert majd mindig győzött. Nem szónokol, hanem egyszerűen megmutatja a múltat, amely hősi volt, amely nehéz munkával megteremti a mindennapi élet szépségét, örömét, de felvillantja ősvallásunk hitét is.

Az előadás által bemutatott korszak a honfoglalás ideje volt ugyan, de én hadd zárjam beszámolómat Zrínyi Miklós szavaival:

Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.

Tircsné dr Propper Valéria