Százhat éve született József Attila. Születésnapját ma még a Költészet Napjaként ünnepeljük.

Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik a szeretetre. Hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni… hal, meghal, meghallgat, hallga csak, hallga… megszólal a halott anya: megütötted magadat, fiam?… én egész életemben hiába törekedtem, hiába voltam jó, hiába voltam rossz. Talán csak azért szerettem a Mamát, mert ennem adott, volt hova hazamennem… de szégyelletem volna már oly nagyon sokat enni, amennyit szerettem volna…

Én másoktól tanultam szégyellni magamat… sietni kellett volna. De istenem! Mért siettem volna… de kár, hogy az édesanyám beteg volt… talán most vagyok oly elhagyatott, mint akkor. Tizenhárom éves korom óta csak ál-örömeim volta, csak azért örültem, hogy ne hőköljek vissza tőlem az emberek – mihez is fogtak volna velem! – mert tudom, hogy azt szeretik, akinek mutatom magam, és nem engemet… a verseim nem én vagyok…: az vagyok én, amit itt írok. Mutatnom kell, hogy valaki vagyok… Talán csak azért várok többet a szerelemtől, mint amennyit kapok tőle, mert vertek. Mert azt akarták, dolgozzak, és nem engedtek játszani… Öcsödön rossz volt; kellett volna két kis ló… Kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó… Kis kasza, kis búza – minden arányosan hozzám…

1936 májusában vetette papírra “Szabad ötletek jegyzéke két ülésben” című, leginkább naplóra emlékeztető írását. A cím is elárulja, hogy formailag a pszichikai – pszichoanalítikai “beszélgető kezelések” szabadasszociációs válaszolgatásaihoz igazodott az alkotásban. A tartalom azonban sokkal mélyebb és megrendítőbb. S ha orvosok, ideggyógyászok a súlyosbodó betegség megnyilvánulásának, s a pszichoanalízis káros következményének vélték és vélik, míg az irodalom később született versek nyersanyagát, afféle költői vázlatkönyvet lát benne. Egyes kutatók pedig, például Bori Imre egyenesen költői remeklésként, kész alkotásként, a szürrealizmus kiemelkedő produktumaként minősítik József Attilának ezt az önkínzó kitárulkozását. Kétségtelen, hogy a halálosan komoly, következetes és elszánt önvallás alapvető mozzanat, afféle vezérmotívum a költő életében; kulcsa sorsa és pályája megismerésének. S persze, a költői látás – és alkotásmód elemzésének és magyarázásának is. Vitatkozni azon, beteg volt – e s mikor mennyire, értelmetlen. A paranoid skizofrénia kialakuló kórképének elemzése orvosi feladat mindenkor. Ám az, hogy ő átkozott – áldott zsenialitását, emberi és költői tehetségét, sanyarú életét és csodálatos művészetét a betegsége elleni küzdés szolgálatába állította – erről szólnak a Szabad ötletek sorai is –, az valóban egyszeri, utánozhatatlan, megismételhetetlen. Igazi József Attila-i tett.

A félelmek között kínlódó lelek szenvedélye és egyben egyetlen lehetősége, reménye a tisztánlátás. A szellem ereje. A rend a zűrzavarban megvalósítható, csak hinni kell a lehetőségekben, és még akkor sem kitántorodni belőle, ha tömegmutatványként, alantas cirkuszként árulják az egyén volt vágyait. József Attila egy kiábrándult világban is hű tudott lenni, maradni legbensőbb és legtisztább meggyőződéséhez, mert a társadalmi törvényeket éppen úgy magában hordozta, s magából vonatkoztatta el, mint felháborodásait és panaszát. Az ő igazságtalan és egyensúlytalan, elnyomatással, küzdelemmel és kétségekkel teli történelmi valósága lelek volt; minden külső történés csak a belső sivárságnak felerősített, durvára nagyított képe… A külváros ő maga volt, és jöhetett-e olyan forradalmi megoldás, amely ezen a sorson, alkaton, elrendeltségen segíteni tudott volna?

Halász Gábornak írta, amikor az kritikusan szólt némely túlságosan propagandisztikusnak ítélt verséről:

Én a proletárságot is formának látom, mind a versben, mind a társadalmi életben, és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé, s kifejező szándékom számára csupán “jól jön” az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért sajnos a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.

Természetesen nem egy adott mű adott formájáról beszél, illetve ír levelében, hanem arról a benne és általa érvényre jutó belső formáról, arról a kimondásban megnyilatkozó egységről és teljességről, amiről a Mindenség álmodója egész életében írt a Kozmosz éneke szonettjeitől a Hazám verscsokorig. S ennek a rendnek, belső formának megszállott és hiábavaló keresése, kétségbeesett akarása ott volt életében és tetteiben is a gyermekévek ábrándjaiban, s abban a végtelen nyugalomban is, amivel Balatonszárszón arra az utolsó sétára indult.

“…kellett volna két kis ló… kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó… – minden arányosan hozzám..” – írta a Szabad ötletekben. S valóban, a “De szeretnék gazdag lenni…” gyermekkori zsengéjében s aztán végigvonulva egész költészetén kísértő, gyötrő démonként ott van, ott fáj a megalázó szegénység, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság. “Aki szegény, az a legszegényebb” írja, s gondoljunk csak a Curriculum vitae kérő, alázkodó mondataira, amit újabb elutasítás követett… Nem kevésbé gyötrő démonként kísértette, kínozta a család, a családi védő, meghitt szeretet és béke hiábavaló vágya. Egy pillanatra sem adatott meg neki az otthon apa-anya kettősén nyugvó teljessége; három éves sem volt, amikor József Áron elhagyta feleségét s három gyermekét, s aztán soha többé nem kereste őket. A költőt az apa hiánya versek sorából kihangzóan mindig bántott, s ez a hiányérzet munkál istenes verseiben is, amiket a mai divat tévesen, felületesen vallásos költészetként aposztrofál. Holott a költőtől igazán távol állt mindenféle vallásosság, s az istene is, akit megszólít, akivel beszélget, vitatkozik is, igencsak ember formájú, ha gyerek, együtt játszik a golyót gurító többi gyerekkel, ha felnőtt olyan, mint bárki, s csak a költő tudja, hogy szívesen elmenne helyette a boltba, mert Ő az, ez a hozzá hasonlóan magányos lélek, Ő az Isten.

Én már fiatalember lettem,
a boltba gyerek megy helyettem.
De ha néki valami kéne,
a boltba én futnék el érte.
Fütyörészve a szép időben,
esernyő nélkül az esőben,
a kocsiúton lenn szaladnék,
magamra kabátot se kapnék.
De az autót frissen, fürgén,
ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
hiába mentem én a boltba.
Megválogatnám a portékát.
ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
hosszan, sokáig alkudoznék.
Aztán, hogy néki odaadnám,
jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
mást nem is küldne boltba többé.

Istenről szól, az Istent idézi ez a vers. De micsoda Istent! Aki – mint az ugyancsak elképzelt, sosem látott Apa boltba küldi felnőtt gyermekét. Szívszorító ez a naiv, szinte gyermeteg vágyakozás.

1936-ban jelent meg életében utolsó verskötete, a Nagyon fáj. A kötet egésze, mint maga a címadó vers, csupa szorongás, csupa keserűség, csupa jajongó fájdalom. A szilánkokra hasadó emlékezés, e torz és torzító fényprizma fájdalmas produktuma. Vélt és jóvátehetetlennek vallott vétkek, mágikus erővel megidézett hamis emlékek és vádak, kozmikussá növesztett önmarcangolás képei sorjáznak, a zsenialitás és a betegség bizarr, hátborzongató együttmunkálásában.

Költészet Napja! …Százhat éve született József Attila, s jövőre lesz hetvenöt éve, hogy kioltatták életét a könyörtelen vonatkerekek. Onnan, hetvennégy év magasából látja-e, mivé vált a s válik kultúra, irodalom, művészet? Mivé lett a könyv, szépség és tudás forrása? Hallja-e az olcsó mutatványokat, a költészetet besározó üzleti trükköket, vásári hajcihőt, zeneszerszámok cincogásától vagy harsány lármájától kísérve?

Itt most is csillámlik a sziklafal. Itt zöldell már a fű, virágok nyílnak, rügyek bomlanak. Itt hallatszik a Színva csobogása. Itt most is csend van és béke. Szoktassuk hát szívünket a csendhez!