A Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat jóvoltából a Könyvtár honlapján azok is elolvashatják Esterházy Péter könyvheti megnyitó-beszédét, akik esetleg magáról a rendezvényről lemaradtak… A beszédet megtalálják a folyóirat honlapján is.

Ha

Úgy cirka tíz évenként szoktam könyvhetet nyitni, és ilyenkor nehezen tudok ellenállni a kézenfekvő kísértésnek, hogy mintegy varázsigének tekintsem az ide vágó mondatszokást — tehát itt, most: A miskolci könyvhetet megnyitom —, és kimondván várjam, nézzem, reméljem, hogy bekövetkezzék az, amiről a mondat szól, vagyis hogy megnyíljék a könyvhét.

"tehát itt, most: A miskolci könyvhetet megnyitom"

Akkor most várok egy kicsit. (Előadó vár. Színészileg nem egyszerű.)

És mint mindig, most is föltehetem a rosszat sejtő, óvatos kérdést, hogy akkor mostan, most már megynyílt-e ez itt, ez a konkrét könyvhét, ez a miskolci.
Attól tartok, a könyvhét is olyan, mint a kiállítások — megnyitni meg lehet őket, de ki tudja. Egy kiállítás vagy megnyílik magamagától, vagy nyitogathatjuk napestig, tűzön-vízen, orrba-szájba, aztán mégis zárva marad.
Mitől nyílik meg egy könyvhét? Hát nem a megnyitótól.
Hanem a könyvektől és a könyvesektől — meg az olvasóktól. A szép irodalomtól és a szép olvasóktól. Legjobb formámban én se Kossuth-díjas könyvhétnyitogató vagyok, hanem szép olvasó. Szép magyar olvasó.

De abba is hagyom az érzelmes emlékezést. Ha tavaly kértek volna föl, akkor könnyű dolgom lett volna, írtam volna a helyzetre és a helyzetből egy Esti Kornél-novellát, de azóta már az összes Esti-szöveget megírtam, legalábbis az én összes Esti-szövegemet, ez a könyv jelent most meg, ha nem jelent volna meg, nem is volnék itt.

Látjuk, ugye, a példás 22-es csapdáját: ha nem vagyok itt, könnyen tudok itt beszélni, csak ha itt vagyok, akkor nehéz itt.

Ha én Esti Kornél lennék, a kakasokkal kelnék — egész nap dalolnék — aranyat lelnék — peckesen járnék — peckesen járnék-kelnék — kérnék kávét — a nőket becsülném, és becsülés közben, ha-ha, vigyáznék — lenne pénzem, paripám, fegyverem — igazam lenne — nyakkendőm lenne, és magam kötném. Igen. Istenem. Ha én Esti volnék, kötényem is honnan volna.

Ha én Esti volnék, könnyebben csinálnám mindazt, amit így is csinálok. Könnyű és fényes lenne az életem, szabadságom nem kerülne ilyen sokba, nem munkával teremteném meg a föltételeit, és úgy tudnék vigyorogni, mintha egy derűs francia filmben volnék egy kedves mellékszereplő.
Nem mondanám, amit egyre gyakrabban mondok, nem is mondom, értelemszerűen, csak gondolom: hogy egyre kevésbé szeretek nyilvánosan értelmes ember módjára beszélni, értelmiségiként megnyilvánulni. Ha nincs rendje a beszédnek, ha nincs rendje a szavaknak, mert nincs rendje a fogalmaknak, ha mint egy üres térben állnánk, ahol nincs mihez viszonyítani, vagy csupán esetlegesen, akkor az ilyen beszédre óhatatlanul ráragad valami önkéntelen önös nagyképűség, kicsi gőg, de leginkább fontoskodás. Persze van, amikor beszélni kell, például, ha baj van, és igent kell mondani és nemet kell mondani, akkor is, ha ez a komolyság komolykodásnak tetszik.

Ha én Esti Kornél volnék, azonnal idézném ezredszer is azt, amit Márai az olvasásról mondott, hogy olvasni erővel kell, áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel, kérlelhetetlenül, szűkszavúan, nem fölülről lefelé, hanem elegánsan, nagylelkűen, életre, halálra.

"Akkor most várok egy kicsit."

És beszélnék az olvasásszeretkezésről. Hogy kivel, mikor, hol. Mindegy mikor, napfelkeltekor, napnyugtakor, holdfelkeltekor, holdnyugtakor, amikor leesik az első hó, megjelenik az első fecske, kedden, szerdán, fél kettőkor, fél háromkor, fél négykor, karácsonykor, húsvétkor, Nagyboldogasszony napján, Jézus mennybemenetelekor, 1969. augusztus 3-án, szilveszterkor, szüretkor, csillaghulláskor, amikor kitört az 1956-os forradalom, amikor az oroszok bevonultak Prágába, a lengyelek Lengyelországba, az amerikaiak Kuvaitba, amikor az oroszok kivonultak Kabulból, Budapestről, Prágából, Varsóból, Kijevből etc., amikor bombáztuk Újvidéket, amikor megjött az első vérzésem, a második, a harmadik, amikor az öcsém gólt rúgott a németeknek, amikor apai nagyapám meghalt, amikor apai nagyanyám meghalt, amikor anyai nagyanyám meghalt, amikor anyám meghalt, amikor apám meghalt, amikor én meg fogok halni, a halál pillanatában, amikor a lányom született, a fiam, megint egy lányom, megint egy fiam, amikor az unokám született, pacalfőzés közben, amikor anyád ránk nyitotta az ajtót, Wellington-bélszín sütése közben (véresen! véresen!), mindegy hol, hogyan, ülve, állva, fekve, sétálva, futva, rohanva, repülve, úszva, hason fekve, oldalt fekve, háton fekve, kézen állva („möge doch jemand helfen”), guggolva, négykézláb, meztelenül, frakkban, cilinderben, futballcipőben, papucsban, melltartóban, lódenkabátban, a párizsi metrón, egy bécsi villamoson (Rennweg!), a berlini S-Bahnon, egy londoni busz első emeletén, robbanás előtt, robbanás alatt, robbanás után (robbanás helyett: be szép gondolat!), ágyban, rekamién, szófán, matrac-sírban, asztalon, széken, fülesfotelban, padlón, plafonon, pincében, padláson, frizsiderben, gulyáslevesben, józanul, alkoholos befolyásoltság alatt, jókedvűen, rosszkedvűen, kedvetlenül, Peruban, Japánban, Hoyerswerdában, mindegy kivel, klasszikussal, kortárssal, sikeressel, sikertelennel, ismeretlennel, félig ismerőssel, negyed ismerőssel, nyolcad, tizenhatod, harmincketted, 2 az enediken, naggyal, kicsivel, szőkével, barnával, feketével, sárgával, nővel, férfival, between (önismétlés), fiatallal (majdnem gyerek!), öreggel (folyik a nyála), magassal (Kosztolányi), puhával (Ödön von Horvath), nagyseggűvel (Balzac), hagymagerezd-seggűvel (Joyce), és da capo, napfelkeltekor, napnyugtakor —

Ez az affér, ez a da capo volna az életem, ha én Esti Kornél volnék.

Ha én Esti Kornél volnék, nosztalgia és szemrehányás nélkül mondanám, hogy a könyvek hatása egyfelől nevetségesen kicsiny, másfelől, Babits kifejezését használva, bennük van a Kor lelke, a könyvekben, nem másutt. A kortárs magyar irodalomban. Ez a mi nagy felelősségünk, ha akarjuk, ha nem, ha tisztában vagyunk evvel, ha nem.

Ha én Esti Kornél lennék, lehet, hogy többet hivatkoznék Babitsra, mint Kosztolányira.

És könnyen volnék egyszerre emelkedett, volnék a Szellem embere, és volnék egyszerre a konkrétnál is konkrétabb, nem óvnám magam ócska cikkektől, vagy ahogy ma mondják, nem óvnám magam bizonyos médiafelületektől, nem tartanék attól, hogy beleragadok abba a kisszerű acsargásba, amivé lett a közélet.

"Nem vagyok immár Esti Kornél, befejeztem a könyvet..."

Ha én Esti Kornél lennék, nem kellene attól tartanom, hogy idősödve, védekezésül, gőgössé válnék.

Szóval könnyen tudnék emelkedett lenni, és arról beszélnék Önöknek, hogy az irodalom a megismerés, a világ megismerésének egy formája, mely forma egyedi, hasonlíthatatlan, örök, és hogy az irodalom nyelve nem az értelmes emberek párbeszédének a nyelve. E nyelv nem a megértésre, hanem az alkotásra törekszik. Az alkotás sötét, homályos dolog, semmiből valamit csinálni, az nem magától értődő. Bár remélhetjük, mélyen emberi. Az irodalom nyelve tehát alkotni akar, létre hozni, létre akar hozni egy épületet szavakból.

Minden figyelme az épületre koncentrálódik (az író itt természetesen minden, ő a megrendelő, ő a házigazda, ő az építész, de ő a pallér és a kőműves is, sőt, még a házigazda enyhén molett, de még mindig vonzó asszonya is ő), figyelnie kell az épület arányaira, és persze a gyakorlati dolgokra is, hogy például a fürdőszoba ne a konyhában legyen és az elektromos vezetékek ne keresztezzék a vízvezetéket, vagyis rendet kell tartania: igaz, hogy mi a rend, azt ő maga mondja meg.

Az irodalom nyelve nem megértésre, hanem megismerésre törekszik.

És könnyen tudnék beszélni a politikáról is, akár a pártokról is, könnyű szívvel. Sok honfitársunk azt ígérte, hogy örülni fog, nagyon örülni fog, ha a választások úgy végződnek, ahogy végződtek. Nem a hivatásos mameluk-örülőkre gondolok, akik ezt, a törleszkedő mamelukságukat nevezik újságírásnak, sőt, hazaszeretetnek, és örömön kárörömöt meg bosszút értenek, hanem a természetes, civil, társadalmi örömre. Nem süt a Nap másként, ezt rosszul mondja, aki mondja, az égitesteknek és általában az égieknek más a léptékük (néha már azt kell gondolnom, hogy némely honfitársam tényleg azt hiszi, az Úristen jobboldali), de valami fontos történt, van tehát most egy öröm-alapunk. Ha én Esti Kornél volnék, vidáman emlékeztetném ezen honfitársaimat, hogy ne feledkezzenek meg erről az örömről, és tartsanak ki az új örömükben, akkor is, ha a kormány nem lesz egészen olyan, mint ahogy gondolták, egy kormány sosem egészen olyan. És akkor az is látható lesz, hogy az örömnek természetesen nem is a kormány maga a forrása, hanem mi magunk. Az öröm erőt ad, lehet belőle dolgozni, lesz hozzá kedv, ha öröm van, könnyebb reggel fölkelni — és akkor jobb lesz ebben az országban élni. Ha én Esti volnék, ujjongva fölkiáltanék, hát nem fantasztikus! Volt egy vacak ellenzékünk, lett belőle egy nem tudni milyen kormánypárt, volt egy vacak kormánypárt, lett belőle egy nem tudni milyen ellenzék — ebből még minden lehet! Konkrétan: jó, rossz, közepes.

Az öröm törékeny, vigyázni kell rá. Az öröm erő is tehát, ez az erő engedi akkor már azt a kritikus, nyugodt figyelmet, amellyel az ország a kormányára tekinthet, függetlenül attól, hogy kire szavazott.

Az országot nem megmenteni kell, nem kell megmenteni — dolgozni kell.

Elég volt. Nem vagyok immár Esti Kornél, befejeztem a könyvet, itt van a pultokon. Hol Madame Bovary vagyok, az a biztos, hol én, hol EP (jelentsen ez a két betű bármit is, idézet vége), és akkor most megpróbálom, ahogy mindig, még egyszer: A miskolci könyvhetet ezennel megnyi.

Köszönöm a figyelmüket.

Elhangzott Miskolcon 2010. június 2-án az Ünnepi Könyvhét megnyitóján